A sujtás-technikáról szóló bejegyzéseim második részében arról írok, hogy miért sokkal egyszerűbbek, kevésbé látványosak a saját tervezésű ékszereim, mint amiket Editnél csinálok, s csokorba szedve megmutatom, melyek azok a darabok, amik nem egy tematika mentén készültek, hanem valamilyen különleges alkalom, vagy egy-egy személy inspirálta őket.
Edit ékszereit azért szeretem, mert színesek, bohók, összetettek, áll-leejtősek. Egy-egy darabot 5-15 óra alatt el is készítek. De ezek az alkalmak nem hétköznapi alkalmak, hanem odaszánt napok.
Nem szeretném kisebbíteni a magam tervezte babrálmányok presztízsét, pláne, hogy a legtöbbje ajándékba készül, de tény, hogy nem tudok minden medálra, karkötőre egész hétvégéket rászánni. Így a jelszavam az időhatékonyság: olyan mintákat próbálok álmodni, amik minél rövidebb idő alatt készülnek el, de valamiféle wow-faktort is tartalmaznak.
Ennek az időhatékonyságnak a megvalósításához a következő elveket követem: az ékszer lehetőleg kevés, de annál nemesebb gyöngyből, kőből álljon, kevés zsinór hajlítgatással, s ha összetett darab, akkor az egyes egységekre legyen igaz az előző kettő kikötés. És persze mindig legyen benne valami csillogó. :)
A fülbevalók esetében alapvetően bedugós-párti vagyok, és ha lehet, legyen kicsi. Ehhez képest két hete egy hatalmas, lógós Peng Edit kreációt hordok. Ehhez a váltáshoz kellett az is, hogy rátaláltam arra a típusú akasztóra, ami nem irritálja a fülem. (A szóban forgó akasztót a fülivel együtt itt tudjátok csekkolni.)
A medálok és karik esetében nagyjából az volt a tendencia, hogy a kezdeti egyszerűbb darabok egyre letisztultabbak lettek, majd elkezdtek bonyolódni, ahogy egyre biztosabb kézzel egyre gyorsabban dolgozom. De ez a mondat inkább a következő bejegyzéssel együtt fogja megmutatni az igazát, így további szövegelés helyett mutatom a képeket. :)
