Az egyetem első évében rengeteget kellett sraffozni. A legtöbben viszonylag gyorsan meg is utálták. Én szeretem az ilyesféle agykikapcsoló munkát, aminek a végén jó esetben valami látványos dolog születik. Hiányzott már a kézi sraffozás, a csőtoll, az üvegezőasztal.
Közeledett egy névnap, gondolkodtam, mit adhatnék ajándékba. A célszemély sok egyéb más mellett, igen lelkes sorozat-néző. Úgy gondoltam, ebben az irányban érdemes elindulni. Kicsit töprenkedtem, hogy tudnám összehozni a sraffozhatnékomat a sorozatokkal, és így jött az ötlet, hogy begyűjtök egy képet a főhősről, lebutítom annyira, hogy két-három árnyalatnál több ne maradjon benne, és ezeket a foltokat már tudom reprodukálni tussal úgy, hogy még felismerhető maradjon. Kipróbáltam, sikerült. Annyira megjött a kedvem, hogy egy képnél meg sem álltam.
Az első próbálkozás: Dexter. Még a csőtoll is rendetlenkedett a hosszú kihagyás után, az én kezem sem volt olyan biztos, mint egykor.
A második: Walter White, avagy Heisenberg.
A képek trükkje, hogy bár közelről is felismerhetők, de csak távolról szemlélve kelnek igazán életre, szóval muszáj őket fellógatni a falra.
Úgy éreztem, hogy ha üveg mögé raknám, bekeretezném, az elvenne abból az egyszerűségből, ami a leginkább jellemzi őket, úgyhogy mást kellett kitalálni. Végül habkartonra kasíroztam őket, és papírcsipeszt csattintottam a homlokukra, már csak szög kellett és kalapács.
Ha lesz rá igény, a következő portré elkészítéséről werk fotókat is rakok fel, mivel kis gyakorlással és türelemmel különlegesebb eszközök nélkül is elkészíthető.
